Az, hogy ki hogyan, vagy hol keresi a kalandot, minden ember esetében eltérő. Mindenki saját ízlése szerint. A kalandok szerintem olyanok, mint a csodák. Egyesek azt mondják, hogy nem is léteznek, mások pedig minden nap megélnek egy-egy csodát, amelyet csak ők vesznek észre. A kalandok – a szó jó értelmében – előre visznek. Segítenek megtapasztalni az életet, a környezetünket, de legfőképpen önmagunkat. Ezek persze akkor az igaziak, ha vannak akiknek el tudjuk mesélni őket. Akkor még inkább megszépülnek, színesek lesznek.
Arra gondoltam, ismerve Kovács Gyuláékat, megkérem őket, hogy meséljenek nekünk a nemrégiben átélt autós élményeikről, a Budapest-Bamako versenyről, autóról, emberekről, emberi érzésekről és még sok minden másról. Fogadják szeretettel!
Gyula (49) vállalkozó, fia Gyuszkó (24) egyetemista, helyi képviselő – együtt teljesítették a 2020. évi Budapest-Bamako versenyt. Meséljetek erről a programról!
GYUSZKÓ: A Budapest-Bamako egy olyan rally, amely legelső versenyének a végállomása Mali fővárosa, Bamako volt-innen ered a név. Az utóbbi években azonban az ottani polgárháborús és egyéb konfliktusos helyzetek miatt a végállomást megváltoztatták. Több különböző ország városa volt már célállomás az elmúlt években. Idén Sierra Leone fővárosa, Freetown volt a házigazda város. Idén a távolság mintegy 9000 km volt. Két kontinensen, 10 országon keresztül vezetett az út, (Magyarország – Szlovénia – Olaszország – Franciaország – Spanyolország – Marokkó (Nyugat-Szahara) – Mauritánia – Szenegál – Guinea – Sierra Leone) majdnem három hét alatt. Január 31-én indultunk és február 16-án érkeztünk a célba. A Lurdy parkolójában volt a rajt, itt sorakozott fel az indulók nagy része. 260 körül volt a nevezések száma, ez kb. 600 versenyzőt jelent, ami rekord számnak számít a futam történetében. Ebből kb. 50 motoros, néhány kamion, pár busz is útra kelt. Nagy részben változatos autótípusokkal indultak a csapatok.
GYULA: Ez egy olyan verseny tulajdonképpen, aminek a mottója is az, hogy bárki, bármivel, bárhogyan – tehát bármilyen járművel végigmehet rajta az ember, a legfontosabb maga a kaland, az összetartozás, mások megsegítése, ha esetleg bármilyen probléma merül fel az út során – műszaki, technikai, vagy egyéb. Ez egy versenysport, de emellett valójában a jótékonykodás és a karitatív tevékenység is a fő céljai között említhető a versenynek.
Tudom, hogy autós ember vagy, már nagyon régóta. Kérlek, hogy kicsit mesélj az autóról, amivel indultatok? Volt valami speciális felkészítés, mielőtt elindultatok volna?
GYULA: Egy Opel Fronterával indultunk, amit Ausztriában vásároltam. Ez gyakorlatilag nem egy klasszikus terepjáró, inkább városi terepjárónak lehetne nevezni. Dízel, három ajtós rövid, de összkerekes autó. A versenyen több kategória van. A SPIRIT kategória az, ahol szinte nincs nevezési díj, a cél az, hogy minél egyszerűbb, minél viccesebb autóval induljanak el a versenyzők, mint pl. Trabant, Velorex, Zsiguli. Mi már egy következő szinten neveztünk, a 4x4-es túra kategóriában, azért mert van sivatag, homok, rossz utak stb. Persze olyan is volt, aki a verseny kategóriában több milliós autóval indult. Mi ezt nem gondoltuk túl, vettük a Fronterát, amit itthon átnézettünk műszaki szemmel. Természetesen minimálisan felkészítettük az autót, olajcsere történt, megnézettük a szíjakat, teletankoltuk, raktunk rá egy tetőboxot, homokvasat, vittünk vontatókötelet, hogy minket, vagy mi másokat ki tudjunk vontatni. Elvittük gumis szakemberhez is, tehát az alapokat átnéztük a járművön. Aztán nekivágtunk a túrának. Mi nem abba a versenykategóriában voltunk, ahol ezt az egészet túlgondoltuk volna. Mi alapvetően azért mentünk, hogy jól érezzük magunkat.
Nektek is fel kellett készülni a verseny előtt? Volt valami speciális edzés, vagy előkészület?
GYUSZKÓ: Beszereztünk néhány olyan eszközt, amik eddig nem voltak meg, pl. sátor, és ehhez különböző kellékeket vettünk, amik kényelmesebbé és könnyebbé tették a kempingezést, vagy a táborokban való éjszakázást. Az indulás előtt fontosak voltak a védőoltások, a „sárga könyv” (ez a nemzetközi oltásokat tartalmazó könyvecske) beszerzése, ez egyébként követelmény is, mert lehet olyan ország, ahová sárga könyv nélkül nem engednek be. Most nem kérték, de kérhették volna, és ha nincs, akkor visszafordítanak. Erre a szervezők eléggé odafigyeltek, előre megadták az elérhetőségeket, hogy milyen oltóközpontba kell menni, intézték a vízumokat az országokba történő belépésekhez. Szintén a szervezők intézték az útlevelekkel kapcsolatos tennivalókat, leadták a névsort, végig amerre mentünk. A határokon vártak minket, a nevünk le lett adva – ez jól egy szervezett rendezvény volt.
Ki vezetett? Milyenek voltak az utak?
GYULA: Fifty-fifty. Felváltva vezettünk, kinek hogy volt kedve. Én indultam, érkezéskor pedig Gyuszkó vezetett. 60%-ban főutakon mentünk, de lementünk az óceán partjára, mentünk sivatagban, erdőben, folyómederben, tehát volt minden. A futam vége felé izgalmas helyzet bontakozott ki, amikor Guinea területére értünk. Itt épp a választásokat megelőzően tüntetések, zavargások voltak, és úgy gondolta az ottani kormány, hogy nem tudja biztonsági szempontból garantálni a túra eredeti útvonalát Labe városán keresztül, úgyhogy 300-400 km-es kerülőt kellett tenni, hogy a települést kikerüljük. Emiatt aztán úttalan utakra tévedtünk, amelyeket korábban még a szervezők sem jártak be, így nem tervezett domborzati- és útviszonyok között kellett autózni! Ez mindenki számára meglepetés volt! Na, és ott az autók meg is adták magukat!
Kaland volt?
GYUSZKÓ: A lengéscsillapítók sorra adták meg magukat, egyik után tört ki a másik. Majdnem elhagytuk a kipufogót is – két defekt között. Szóval műszaki problémák voltak – amikre egyébként készültünk, hogy az út során előfordulhatnak – a gyakorlatban azonban meglepetést okoztak.
GYULA: Arra azért nem voltunk felkészülve, hogy az autót gyakorlatilag „meg kell generálozni”. Némi tudásunk volt hozzá, de szakmai háttér nem. Összeálltunk egy másik csapattal, hogy tudjuk egymást segíteni. A másik autónak odaütötték az alját és elfolyt az olaj. Mind a ketten ott voltunk a semmi közepén a céltól 50 km-re, és hirtelen akkor azt hittük, hogy itt a vége a túrának. Persze ez nem újdonság a verseny folyamán. Másoknak kitört a kereke, nekik ott kellett hagyni az autót. De! Minden Bamakos után jön egy másik Bamakos… Tehát nem tudsz úgy lerobbanni, hogy egyszer csak egy későn érkező Bamakos ne álljon meg segíteni rajtad. Nálunk is ez történt. Ahogy ott nézegettük az autót, hogy folyik az olaj, egyszer csak megállt egy Bamakos és kérdezték, hogy mit tudnak segíteni? Kértünk olajat. Jött egy másik, kértünk megint pár liter olajat. Kaptunk fémragasztót is, és ezekkel az „adományokkal”, amit folyamatosan öntögettünk a motorba, el tudtunk menni az aznapi célig. Beálltunk egy hotelbe, ahol végre 3 nap után meg tudtunk fürödni, össze tudtuk szedni a gondolatainkat, egy kicsit átértékeltük az egészet – ez volt abban a pillanatban a mélypont. Most már persze egyre szebb visszagondolni. Kétségbeejtőnek éreztük azt, hogy három gátló szétszakadt, és libeg az autó a rossz úton, és hogyan fogunk még menni 1000 km-t? Plusz leszakadt a kipufogó, és olyan hangja volt az autónak, mint egy traktornak. Szóval beértünk a szállóba, kialudtuk magunkat, a recepción másnap megkérdeztük, hogy van-e hegesztő a faluban, szerencsére volt, reggel nekiállt és délután háromra elkészült az autónk. A másik csapat megkapta az olajat, fémragasztóval megragasztottuk a kartelt, feltöltöttük, és ő is jött tovább! A kaland az, hogy azt a fajta stresszhelyzetet ott kellett megoldanod kreatívan, abban a közegben. Hiába telefonálsz haza, innen nincs segítség!
Környezet, időjárás? Milyen időtök volt?
GYUSZKÓ: Semmi olyan nem történt, ami nehezítette volna az utat. Amikor elindultunk Magyarországról és mentünk dél irányába, az idő szép lassan egyre kedvezőbb lett és folyamatosan melegedett. Egyébként volt olyan út, ahol az eső kimosott mindent, ott köves-sziklás offroad-os szakaszon kellett végigmenni. Patakon kellett átautózni, a vízmosásokban kövek voltak, amiket le kellett küzdeni. Sokat elmond erről az, hogy aznap 160 km-t mentünk, 12 óra alatt! Ott azért nem lehetett gyorsan menni! Sok helyi autót láttunk félreállva, felborulva, kiszakadt futóművel, vagy elfolyt olajjal. Volt olyan is, hogy egy másik csapatot mi húztunk ki, mert elakadtak.
Kapcsolatba kerültetek a helyiekkel?
GYUSZKÓ: Akármelyik országba mentük, ott a helyiek mindig nyitottan és boldogan fogadtak minket. Nyilván az is közrejátszott ebben, hogy ahol a Budapest-Bamako útvonala keresztülmegy, az emberek még jobban odafigyelnek az átutazókra, vendégszeretők és az országukról, az ott lakókról pozitív képet mutatnak. A helyiek integettek, kiabáltak, buzdították a versenyzőket. Beszélgettünk is velük, nagyon érdeklődőek voltak, kérdezgették, hogy honnan jöttünk, hová tartunk, milyen útvonalon haladon, stb. Általában angol nyelven tudtunk beszélni – ahol azt megértették, de mivel leginkább volt francia gyarmatokról van szó, így inkább a francia nyelvet beszélik. Marokkó északi részén spanyolul is megértettek minket. Azt, hogy ebben az évben a futam az ő országaikon megy keresztül – imádták.
Mi a tapasztalatotok, akikkel beszéltetek, mennyire ismerik Magyarországot?
GYUSZKÓ: Kérdezték, hogy honnan jövünk. Magyarországról nagyon sokan sok mindent tudtak, leginkább Budapestről. Számos olyan emberrel találkoztunk, akik már jártak nálunk. Amikor kérdezték, hogy melyik városból jöttünk, akkor természetesen Dömsödről is meséltünk, megpróbáltuk bemutatni az otthonunkat.
Egy ilyen távoli helyen mit tudtok elmondani Dömsödről? Mit meséltek el?
GYUSZKÓ: Nekem legfontosabb Dömsödön a Duna-part, szerintem ennek a vidéknek ez az ékköve. Ha esetleg képen kellene megmutatni, akkor is mindenképpen ez lenne a választásom.
GYULA: Szerintem itt mindent érdemes lenne megmutatni. Azt gondolom, hogy mi teljesen más miliőben élünk. Arra, hogy ez mennyire más, van egy példám: az egyik este mentünk és kerestük a kempinget, ami még mindig 50 km-re volt. Mentünk a földúton, és láttuk, ahogy a semmiben gyerekek szaladgálnak itt is, ott is. Majd egyszercsak valami fénylett. Aztán odaértünk és láttuk, hogy egy nagy fa, - mint mondjuk nálunk a Petőfi fa – körbe van rakva padokkal, és a falu apraja-nagyja egy nagy tábortűznél beszélget. Azért az más. Nincs Internet, nincs Facebook, nincs az, hogy majd én megírom, majd én megmondom. Ott a falu a tábortűz mellett beszélget, és ez szerintem hétfőtől-hétfőig így van. Ez fehér-fekete. Teljesen más.
A karitatív tevékenység konkrétan hogy néz ki ebben a versenyben?
GYULA: Ez több szálon fut. A program fő szervezője várja a bejövő ajándékokat, ami elsősorban pénz, amiből kint orvosi műszereket tudnak vásárolni, víztisztító berendezést venni, amivel a helyiek mindennapjait megkönnyítik. Az idén a célországban Sierra Leonéban terveztek egy víztisztító üzemet, amit be szeretnének indítani, és ahhoz kértek adományokat, de szívesen fogadtak laptopokat, gyógyszereket is, amiket a versenyzők vinni tudtak.
Mi úgy döntöttünk, hogy az ajándékok átadását mi személyesen szeretnénk megélni, így saját magunk vittük azokat. Készültünk füzetekkel, tollakkal, könyvekkel, iskolaszerekkel, fogápolási és egészségügyi, tisztálkodási termékekkel. Ezt vittük az autóban, a tetejére felraktunk egy síboxot, azt teleraktuk, illetve még az ülés mögé is tudtunk pakolni. Menet közben ezért eléggé le voltunk terhelve, de úgy gondoltuk, hogy nem várjuk meg a célt, ahol sok ember ad oda egy valakinek valamit - ennek is van egy élmény értéke, de amikor bemegyünk egy iskolába, amit mi választunk ki, és nincs előre „megkarcolva”, hogy ide vidd be az ajándékot, az azért egészen más.
GYUSZKÓ: Az ajándékokat Szenegálban adtuk át. Egy kis faluban, a főút mellett találtunk egy általános iskolát, ahol alsó tagozatos diákok tanultak. Beszéltünk az igazgatóval, elmondtuk, hogy mi a Budapest-Bamako keretében jöttünk, meséltünk néhány gondolatot magunkról, és elmondtuk, hogy adományokat hoztunk és ezeket szeretnénk átadni. Tárt karokkal fogadtak, nagyon örültek, és egy üres terembe behordtuk a hozott dolgokat. Nagyon vendégszeretőek voltak, körbevittek minket az iskola területén, énekeltek nekünk. Akik velünk voltak versenytársak, azt mondták, hogy nem is gondolták, hogy ennek ekkora ereje van! Érzelmileg is meghitt lett a hangulat – lehet, hogy ők még többet adtak nekünk, mint mi nekik…
Mennyire más a világuk?
GYUSZKÓ: Nagyon más. Nem nagyon láttunk padlóval burkolt iskolai tantermeket. Földes, zúzottköves tantermek voltak, ahol összeeszkábált padokban tanultak a diákok. Elektromos áram nem nagyon van ezekben az iskolákban, így klíma sem. Tíztől délig, majd háromtól hatig járnak a gyerekek iskolába, a legmelegebb órákat nem töltik ott.
Megkóstoltátok a helyi ételeket, vagy inkább hazait vittetek és azt ettétek?
GYULA: Kipróbáltunk mindent. Azt nem mondom, hogy kíváncsian kutatva kerestük a legjobb éttermeket, viszont az út menti főzőcskében mindig részt vettünk. Marokkóban a Tagine-tálat nem tudtuk kihagyni, de az út szélén sokszor sütöttek kecskét, dromedárt, tevét, birkát, halat. A legextrémebb talán a teve volt. De például megáltunk egyszer egy útszéli sütödésnél, ahol szállt a füst, - na, megnézzük, hogy mi van ott! Látjuk, hogy halat süt a bácsi, mondtuk, hogy akkor ezt megkóstoljuk! A bácsi mellett kettő méterre volt egy húsbolt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ez egy 3x3-as kis kuckó, hűtő nincs és lógnak a helyi állatok felakasztgatva egy-egy kampóra, a legyek eszik őket. Megkívántuk a kecskét, mert jól nézett ki. A bácsi lecsapkodta bárddal azt a részt, amit kiválasztottunk, átvitte a szomszéd étterembe és ott megfüstölték, megsütötték nekünk, és mi pedig nagyon jóízűen megettük! Teljesen elképzelhetetlen itthon az, hogy ilyen körülmények között valaki egyáltalán egyen. Az út szélén, az autók mellett. Van, akinek az ilyen nem fér bele, mi ezt többször megcsináltuk az út folyamán, ahol láttuk, hogy ez jól néz ki, akkor ettünk egyet.
Természetesen vittünk is ételt, zacskós levest, konzerveket, házi kolbászt, szalonnát. Vittünk egy „hadtápcsomagot”, ebből tudtunk enni hideget, meleget. A maradékot kint hagytuk. Vizet végig lehet kapni mindenhol, nem volt értelme itthonról vinni. Az út folyamán minden napra külön le van írva az aznapi tudnivaló – mikor kel a nap, mikor fekszik, mennyi az aznapi kilométer, ebben benne van az is, ha esetleg olyan szakasz jön, ahol nem lesz víz, ilyenkor leírják, hogy: tankolj fel vízzel!
A nap végén hol aludtatok?
GYULA: A túra elején végig mondanak hoteleket, moteleket, kempingeket, hogy hol érdemes megszállni. Ugyanígy a túra végén is felsorolnak 3-4 db szállodát, hogy foglalhatsz helyet, mert itt lesz a cél. Most éppen egy stadionban volt a cél. Mi a végén jól rá is fáztunk, mert ahova foglaltuk a helyet négy héttel előtte itthonról, arról lemaradtunk! Ez Afrika – aki előbb ér oda, aki előbb kifizeti, azé lesz a szoba!
GYUSZKÓ: Minden etap végén hivatalos táborok voltak megadva. Ezek nem szállodák, hanem kempingek. Volt, hogy fürdőszoba sem volt több napon keresztül, aki nem tartotta fontosnak a kényelmi szempontokat, az ezekben a hivatalos táborokban, kempingekben tudott megszállni az adott nap végén.
GYULA: A történetnek egyébként happy end lett a vége. Nem lett szállásunk, de aztán újra kerestünk az interneten és találtunk egy hotelt. Odamentünk, de az előzőleg választotthoz képest azért sokkal szerényebb volt – elsősorban a környezete miatt. Tulajdonképpen egy lemezvárosnak a közepén volt. Nem volt egy bizalomgerjesztő negyed, de Gyuszkó elkezdett beszélgetni a szálloda managerrel, aki viszont egy nagyon rendezett szobát adott nekünk. Megkérdezte, hogy nem akarjuk-e az autót eladni? Így lett aztán az autó eladva. Ez egyébként közvetlen már a cél után történt.
Egymással és az itthoniakkal, hogyan tudtatok kommunikálni?
GYUSZKÓ: A versenyzők többségének volt CB rádiója, nekünk nem volt. Mi a versenyzőtársainkkal csak akkor kommunikáltunk, amikor találkoztunk velük. Az út folyamán, vagy a nap végén a táborban, vagy a kempingben. Előfordult, hogy 2-3 napig nem tudtunk kapcsolatba lépni az itthoniakkal. Voltak olyan helyek, ahol nem hogy mobil internet vagy wifi, de még térerő sem volt. A hotelekben azért általában volt wifi.
Hogy sikerült célba érni, milyen eredménnyel végeztetek?
GYULA: Nagyon jól! Elmondjuk - jó? Legeslegutolsónak mentünk be a célba…! Mivel lerobbant az autónk és javították nyolc órát. Az utolsó napon, amikor már mindenkinek 85 km volt csak hátra, nekünk még mindig háromszázvalahány volt, plusz egy határátlépés. A mezőny után indultunk el. A hivatalos ünnepség 2 óra körül kezdődött, mi azonban fél 6-kor értünk a célba. Azt vettük észre, hogy a sorban nincs mögöttünk senki. Ünnepeltünk, lefotóztak, majd rögtön kihúzták a célnál a dugót, és sssssssssssz… leengedték a célt jelentő kaput. Úgyhogy mi a lehető legutoljára mentünk át a célvonalon!
Milyen szájízzel jöttetek vissza?
GYUSZKÓ: Én nem nagyon szerettem volna még hazajönni, nagyon jól éreztem magam, tényleg egy hatalmas kaland volt. Ha holnap indulna megint a verseny, akkor holnap is rajthoz állnék! Rengeteg kedves, segítőkész emberrel ismerkedtünk meg, maradtak barátságok, akikkel szerintem a későbbiekben is fogjuk tartani a kapcsolatot.
GYULA: Nekem is nagyon tetszett, jó egy kicsit kimozdulni a mindennapokból, a mókuskerékből, megnézni más országok eltérő kultúráját. Ha lehetne, ezt az európai szakaszt én átugranám, mert csak autópálya és benzinkút az egész, és valójában a komp (Gibraltár) után indul az élet. Azért valljuk meg őszintén – hosszú is egy kicsit.
Te régebben már részt vettél többször is ezen a versenyen. Ahhoz képest ez a mostani milyen volt?
GYULA: Én azt mondom, hogy most más volt. Ebben tényleg voltak nagyon fogós részek, amiket nem lehetett kikerülni, nem volt könnyebb út. Ezen át kellett menni, végig kellett csinálni. Az előző túráim során volt olyan rész, amit ki lehetett kerülni, ha mi úgy ítéltük meg, most át kellett menni, oda kellett érni, ott kellett lenni, a vízumokat ott kaptuk helyben, oda kellett érte menni. Régebben elpostáztuk az útlevelet és megkaptuk az összes vízumot, most ezt ki kellett várni. Nekem egy picit hosszú volt – de nagy élmény volt!
Így együtt most voltatok először? Egymást hogy bírtátok?
GYUSZKÓ: Igen, most először. Voltak nehezebb pillanatok, de arra gondoltam, hogy a túra folytatódik, tehát ezt együtt kell végigcsinálni. Nagyobb veszekedések, nézeteltérések azonban nem voltak.
GYULA: Nem veszekedni mentünk. Jól akartuk egymással érezni magunkat. Ez a túra arról szól, hogy ennek folyamán mindenki úgy érzi magát, ahogy otthonról elindul. Mi úgy indultunk el, hogy jól akartuk magunkat érezni. Nem a versenyt akartuk megnyerni, hanem meg szerettük volna élni ezt az egészet együtt.
Mentek még?
GYULA: Nem tudom, hogy Gyuszkó jön-e, de én biztosan!
GYUSZKÓ: Nekem is szerepel még a terveim között.
Köszönöm a beszélgetést!
