Szabó Lajos kivételes ember volt. Községünk példaképei közé tartozik. Megszállottsággal kutatta Petőfi életét, költészetét, melynek hatására ő is írni kezdett. Ezt a szenvedélyt ültette bele diákjaiba is, melynek köszönhetően egy virágzó Petőfi kultusz él napjainkban is Dömsödön. Száznál is több verse és több tucat novellája bizonyítja termékeny költészetét. Petőfire büszkék vagyunk, mert nálunk töltött egy rövid időt és alkotott, viszont Szabó Lajos egész életét itt töltötte, és még is kevesen ismerik mára nevét! Nem szabad hagynunk, hogy egy ilyen ember neve a homályba vesszen költészetével együtt.
S Z A B Ó L A J O S
1900-1975
Általános iskolai tanító, régész, Petőfi kutató és a dömsödi Petőfi Emlékmúzeum alapítója, majd igazgatója volt.
Szabó Lajosné szül. Hauer Mária az ezredfordulón gyermeket várt. Súlyos tüdőbetegségben szenvedett. Emiatt meg akarták szakítani a terhességet. Az édesanyja, nem volt hajlandó feláldozni a megfogant életet. 1900. ápr. 9-én Őrszentmiklóson megszülte negyedik gyermekét, akinek a keresztségben Lajos nevet adtak. Apja szintén Lajos, Őrszentmiklóson volt református lelkipásztor. Az újszülöttet azonnal elvették az anyjától, nehogy megfertőzze. Az édesanya rövid időn belül meghalt.
A kisfiúnak szoptatós dajka kellett. Az apai nagymama Dömsödön lakott: özv. Szabó Lajosné szül. Karaszi Julianna. Ő megtudta, hogy egy Máténé nevű fiatalasszonynak akkor született kislánya, amikor az Ő unokája született. Hamar megvolt az egyezség. Lajost hazavitték Dömsödre és Máténé gondjaira bízták, aki szerető és gondos pótmamaként nevelte az árva kisfiút. Mátéék a mostani Petőfi emlékház udvarán lévő melléképületben laktak. Három éves koráig Lajost is ott nevelték. Azután a nagymama vette gondjaiba a legkisebb árvát, hazavitte a családi Szabó-házba. Haláláig ott nevelte Lajost.
Sajnos az édesapa, az őrszentmiklósi református lelkész nem sokkal élte túl feleségét. Így árván maradt a négy gyerek. A gyámhatóság Ónody Zsigmond gyámsága alá helyezte a kicsiket. A testvérek ritkán találkozhattak. Az akkor 6 éves Máriát református árvaházba helyezték el. A 4 éves Géza az akkor Pesten lakó Ónodyéknál élt. A 2 éves Kató nevelését az anyai Hauer rokonság vállalta. A kicsi Lajos Dömsödön élt a Nagymamánál.
Kisgyermek koráról mindig csak a legnagyobb szeretettel beszélt. 10 éves koráig sokszor megfordult a mai Petőfi emlékmúzeum udvarán. A mosolygós, boldog gyermekévekről írt „Aranylevelek” címmel emlékezést. Valószínűleg az egész gyermekkorát le akarta írni, mert a végére írta: „Befejezetlen.”
„Az én gyermekkoromban-szoknyában jártak a járni tanuló kisfiúk, csak úgy, mint a lányok. Nekem is volt egy piros szoknyám. Abban ültem le játszani a puha homokba és markolgattam a csillogó homokszemeket, mint vén zsugori a mások elől összesöpört aranyat. Mert én gazdag voltam akkor. Enyém volt minden csillogó homokszem. Amikor pedig termését hullatta a nagy eperfa, olyan jó kosztom volt alatta, hogy nem cseréltem volna el a szomszéd néni mákos gubájával, amit a küszöb előtti gyalogszéken elfogyasztott.
De hogy elölről kezdjem a mondanivalómat: Árva gyermek voltam. Édesanyám és az anyák legszebb erényével búcsúzott el tőlem. Súlyosan beteg volt mikor születtem és azt kérdezték tőle a földi orvosok, hogy az életét választja-e gyermek nélkül, vagy a gyermeket választja az élete árán. Ő maga helyett engem választott a világra. – Átadta nekem életét, aztán elment az örökkévalóság messze világába.”
Az elemi iskolát Dömsödön végezte, majd Kunszentmiklóson járt gimnáziumba. Orvos szeretett volna lenni. A taníttatási nagy költség miatt gyámja nem egyezett bele. Aztán technológiára akart menni. Rövid ideig lakatos gyakornok volt, de testi gyengeség miatt erről is le kellett mondania. Végül Kiskunfélegyházán tanítónövendék lett. 1922-ben szerzett oklevelet, Dömsödön református iskolánál kapott alkalmazást, mint helyettes tanító. A következő évben a dömsödi községi iskolánál állandó állásra választották meg. 1960-ban történt nyugdíjazásáig Dömsödön tanított, előbb a községi elemi, majd az állami általános iskolánál, mint alsó tagozatos tanító.
1946-ban megnősült. Felesége Szacsvay Olga szintén tanítónő. Házasságukból egy fiuk született. Ha pedagógiai munkáját jellemezzük, ahhoz elég néhány szó: Nagyon szerette a gyermekeket! Értük mindenre képes volt. Munkaidő nem számított. Ha délelőtt tanított, számtalanszor megtörtént, hogy 5 órakor még a lakásán volt néhány kis lurkó, akikkel megpróbálta és sokszor meg is valósította a szinte lehetetlent.
Ilyenkor élete párját azzal fogadta:”De jó, hogy jössz, mert még Pistivel vagy Katival gyakorolni kellene a K betű masniját. Nem akar neki sikerülni.” Nagyon szép-írású gyerekek kerültek ki a keze alól. Sokszor rendezett osztály-szavalóversenyt. Külön díjazásban részesítette a szépen szereplőket. Kis füzetbe rajzoltak a versből, vagy 2-4 sort kimásoltak abból a részből, amelyik nekik legjobban tetszett. Matematikából nem kellett számológép, sem az ujjak.
Amihez csak lehetett mesét fűzött. A gyerekek sokszor nevezték „Mesetanító bácsinak”. De Ő nem csak tanító volt. Petőfi szerelmét a Nagymama oltotta bele, aki kortársa volt Petőfi Sándornak. 11 éves volt, amikor a Salgó c. vers született. Petőfi a mai emlékházban lakott, mert szülei lakásán, - akik 1846-ban szintén Dömsödön laktak – kocsma volt és a zajban nem tudott dolgozni. A 11 éves kislány sokszor megfordult a mai Petőfi emlékház udvarán. A Nagymama emlékezéseiből unokája komoly tanulmányt írt, „Préci néni emlékezései” címen.
Az irodalom iránti érdeklődését bizonyára a Nagymama színes meleg hangú elbeszélései alapozták meg. A tanítóképző irodalmi szakkörének munkája is ösztönözte Őt gondolatai leírására.
Első versei 1918-20-ból találhatók. A tanítóképzőben feladatot kaptak. Falujuk, városuk egy ismert öregjének történetét írják le. Ő Dömsöd egyik jellegzetes alakjáról, Törbe Istvánról írt. A verses formát választotta. „A vén halász” címet adta munkájának. Hogy mi lett a vers iskolai fogadtatása azt nem lehet tudni. Több átdolgozásban, több címen található meg /1922-1942-ig/. Címek: A vén halász – Utóhang a vén halász c. költeményhez – Tollal faragott fejfa. Nagyon szerette ezt a versét, hiszen szereplője az Ő gyermekkori személyes ismerőse volt. Versben és prózában egyaránt szívesen és élvezetesen fejezte ki magát. Prózái főleg a horgászattal és Petőfivel kapcsolatosak. Versei igen változatos tárgykörből valók. Barátokról, Istenről, Petőfiről, Petőfi kutatókról, cigányokról, természetről szólnak. Nyomtatásban sohasem jelentek meg munkái, pedig barátai – Mezősi Károly, Dienes András – erre sokszor bíztatták. Nem volt hajlandó még egyszer végigjárni azt a kálváriát, ami még a 20-as években egyetlen megjelent versével eredménytelenül végigjárt. „Búcsú a pusztától” című versében ez a mondat szerepelt:
„Volt szép szűröm és takaros cserényem.” A cserényem szó helyett cselédemet nyomtattak. Reklamációját azzal utasították el, hogy a magyar nyelvben ilyen szó nincs. Még egyszer próbálkozott, Petőfire hivatkozott, hogy az ő egyik versében is szerepel ez a szó, de nem voltak hajlandók helyreigazítani. Többet nem is próbálkozott kiadatni munkáit. Magának írt, szeretteinek, barátainak.
Első versét 1918-ban írta „Részvét” címen – az első világháború után otthonukat vesztett vagonlakókról. Ehhez a vershez a következő prózai szöveget fűzte:
„Hogyan született meg a RÉSZVÉT című vers? Az első világháború mérhetetlen szenvedést zúdított a magyar népre. Egy vesztett háború minden nyomorúságát és megalázottságát el kellett szenvednünk. A nép, aki reggeltől estig dolgozott, éhezett. Én ennek az éhező népnek diákja voltam Kiskunfélegyházán. Diákszállásom sárral betapasztott sövényfalu kis szoba volt. A kegyetlen télben a tinta is befagyott.
Egy ilyen hideg éjszakán vékony takaróm alatt nem tudtam aludni, és amikor a bakter éjfélt kiáltott, elindultam az állomásra, hogy a váróteremben, mely akkoriban mindig, éjjel-nappal – zsúfolt volt, megmelegedjen.
Mikor kiértem az állomásra, megláttam a holt-vágányokra tolatott vagonsort, melyben a háború által otthonukból kidobott családok várták sorsuk jobbrafordulását. Ősz óta várták és itt érte őket az embertelen tél. Éhező és fázó gyermekek sírásától volt hangos az éjszaka. A felnőttek közül többen kint topogtak a vagonok mellett. A szél még az ember lehelte meleget is kihúzta a kocsikból. Nem tudtam tovább nézni a szenvedésüket. Hazamentem diák-szállásomra és megírtam első versemet.”
Versei először mindig a lelkében születtek meg. Szeretet, emlékezés, gyógyítás volt a célja. Néha tréfás, jókedvű csipkelődés. 1960. dec. 31.-vel nyugdíjba ment. Különösebb törést ez az esemény lelkében nem okozott, mert akkor már évek óta, szívvel-lélekkel, éjt nappallá téve dolgozott a Petőfi emlékház újjáépítésén, berendezésén, gyűlések, előadások szervezésén.